Első megjelenés
A korábbi elnök, akit az egyszerűség és a damnatio miatt csak 45-nek mondok, képes volt a 2024-i évi elnökválasztást bevezető iowai kaukuszt megelőző szereplései egyikén azt a meglehetősen dogwhistle-hangú állítást tenni, hogy az amerikai polgárháború elkerülhető lett volna, ha a két fél megpróbál kölcsönösen megegyezni, ő biztos letárgyalta volna, és elkerülhető lett volna a honfiúi vérontás. Ezzel az amúgy minden történelmi ismeretet nélkülöző kijelentésével, szokásos nagyotmondásával és mérhetetlen önbizalmával Abraham Lincoln örökségét nem pusztán zárójelbe tette, hanem őt egyenesen a történelem negatív szereplőjévé fokozta le, hiszen ha elkerülhető lett volna a háború, akkor annak a kirobbantása, majd végigvitele nagyjából 620 ezer amerikai életébe került – feleslegesen. A korábbi elnök ezáltal persze relativizálja Putyin bűntetteit is, hiszen ott is békés, tárgyalásos megoldást sürget, tűzszünetet, fegyvernyugvást, ezáltal pedig, az aljas, gonosz, hogyne mondjam, geci, emberekre jellemző módon cinikusan azt is állítja, hogy ha az erősebb kutya baszni akar, hadd basszon, mindenki más meg kussoljon – nem véletlenül lelkes híve neki is a saját kicsi szemétdombján erősebb kutya módjára mindenkivel baszakvó Napóleon Dunaparte. Természetesen a korábbi elnök tárgyalásos megoldásának egyenes következménye lenne az, hogy a rabszolgaság mai napig legális lenne az Államokban, hiszen a déli államok nem egyeztek volna bele annak eltörlésébe, és így az Államok egy fasiszta szuperhatalom lenne; Európát pedig egy másik fasiszta szuperhatalom, a hitleri állammal szimpatizáló amerikai állam által soha le nem győzött náci Németország vezetné. Köpni kell már akkor is, ha valaki ennyire undorító, még trágyának is szar emberekre (45, Putyin illetve a Tescós Napóleon) gondol, róluk ír.
Nem is róluk akarok írni most, hanem arról, mi vezetett el az amerikai polgárháborúig, és milyen kiegyezési kísérletek történtek Észak és Dél államai között, amelyek végül feloldhatatlanokká lettek, és amelyek a sokkal fejlettebb északi államok győzelmével végződtek, és amelyik egy fasiszta nagyhatalom helyett a demokrácia útjára állították az Egyesült Államokat.
1. Bűnben fogant államszövetség
Korábbi Amerika-történeteimben rendszeresen írtam arról, hogy Amerika bűnben fogant. Egy olyan ország vívta ki függetlenségét Anglia pontosabban Nagy-Britannia ellen, amelyik az őslakók ellen genocídiumot követett el, földjeit elrabolta; amelyik a rabszolgasorba hajtott eredeti őslakók helyére Afrikából „importált” rabszolgákat; és amelynek kikiáltói, a maguk Nagybetűs Felvilágosult Humanizmusában teljesen természetesnek vették, hogy a rabszolgák, a nők, az őslakók, illetve a szegények számára nincs szavazójog, polgárjog, akik közül többen csempészkedéssel, erőszakos területfoglalással, és elsősorban: rabszolgakereskedelemmel szerezték meg vagyonukat. Nem véletlen, hogy a fekete polgárjogi harcosok, vagy a mai napok polgárjogi aktivistái nem tekintették országalapításnak a Függetlenségi háború megnyerését – inkább egy ígéretnek egy országalapításra, amelynek betartásával az Államok hosszú időn át adós maradt; s nem tekintik alapító atyáknak az amerikai jobboldalon már-már kultikus tisztelettel övezett egykori rabszolgatartókat. Nem véletlen, hogy ledöntik Kolumbusz szobrait, hogy ledöntik Robert E. Lee vagy Jefferson Davies szobrait; sőt, hogy Jeffersont, sőt, még sőtebben még Washingtont sem [1] tartják példaképnek, pont amiatt, mert rabszolgatartók voltak. Miért kéne azokat az embereket tisztelnem, akik az őseimet nem vették emberszámba? Kérdezhetnék, és kérdezik is, olyanok, akik egykori rabszolgáktól származnak. Miért kéne tisztelnem azokat, akik más embereket járomba fogtak, vasra vertek? Kérdezhetnék, és kérdezik is, olyanok, mint én, akiknek az ősei ugyan nem voltak rabszolgák, de akik szerint más embereket tulajdonolni letörölhetetlen bűn.
Márpedig ez történt. Mint korábban írtam róla, már az alkotmány megszövegezésekor is deklarálták, hogy egy fekete bőrű ember kevesebbet ér. Erre azért volt a – a kompromisszum érdekében – „szükség”, mert a déli államok ódzkodtak volna belépni egy olyan szövetségbe, ahol a népesebb északi államok kvázi uralkodhatnak felettük; hiszen a kongresszus alsóházába, a képviselőházba, minden állam tízévente elvégzett népszámlálással megállapított népessége alapján delegálhatott és delegál ma is tagokat. Délen jóval kevesebb volt a lakó, és a gazdag, rabszolgatartó földbirtokosok attól tartottak, hogy az északiak, kihasználva számbéli túlsúlyukból fakadó politikai erejüket, nekik előnyös ám a déliek számára előnytelen törvényeket hoznak, többek között a rabszolgaság északiak által kezdeményezett eltörlésétől is féltek. Így került bele az alkotmányba az a klauza, hogy minden állam a lakossága alapján delegálhat tagokat, ám a rabszolgák nem szavazhatnak; viszont mégis, beleszámítanak a lakosságba, háromötödös arányban. Emiatt a déli államok több képviselőt küldhettek, mint amennyire egyébként jogosultak voltak, lehettek volna.
2. Az Északnyugati Rendelkezés
A polgárháború után Észak és Dél (mármint, pontosabban szólva, észak-északkelet illetve dél-északkelet) kapcsolata egyre jobban elhidegült egymástól. Északon lendületet vett a kereskedelem, az ipar, míg délen továbbra is hagyományos nagybirtokos gazdálkodás volt, amely az ingyenes élőerőre támaszkodott. Dél volt gazdag mindenben, amit csak adni tudott a föld; Észak volt gazdag mindenben, amit adni tudott az ipar, a halászat, erdőgazdálkodás és kereskedelem. Felváltva születtek rabszolga-ellenes és rabszolgaság-ellenes törvények; 1787-ben az Északnyugati Rendelkezés kijelölte a rabszolgatartó államok legfelső határát, melyet az Ohio folyó mentén határozott meg. Az új Északnyugati területet szabad területként vette be az Államok közé, nem mint állam, hanem, mint terület; de rögzítette, hogy a területen később létrehozandó államok (mint a a 17-ikként 1803-ban belépő Ohio, az 1816-ban 19-ikként belépő Indiana és a 21-ik Illinois 1818-ban) mind szabad államok lehetnek csak. Feltűnő, hogy mindegyik állam páratlanként lépett be az Egyesült Államok közé? Ennek oka az, hogy kimondottan vigyáztak arra a kongresszusban, hogy egyetlen új állam se borítsa fel a status quot, azaz, minden egyes szabad állam belépését egy rabszolgatartó állam követte: Vermontot Kentucky és Tennessee, Ohiot Louisiana, Indiana-t Mississippi, Illinoist Alabama, Maine-t Missouri, Arkansast Michigen, Floridát és Texast Iowa és Wisconsin.
1793-ban emelték törvényre a Szökött Rabszolgákról szóló törvényt; ebben egyértelművé tették, hogy a szabad államokba átszökő rabszolgákat a déli államokból érkező rabszolgavadászok elfoghatták, és visszavihették magukkal délre. 1800-ban viszont elfogadtak egy 1808-ban életbelépő törvényt, amelyik illegálissá tette a rabszolga-importot; nem is volt erre szükség már, akkora volt a belső szaporulat.
A mai államhatárokat megmutató képen látható színezés azt jelöli, mely államokban mikortól lett törvényen kívül helyezve a rabszolgatartás. Jobb felül láthatóak az új-angliai államok, ahol a rabszolgaság intézményét röviddel a függetlenségi háború után eltörölték; türkizkékkel látható az a terület, ahol az Északnyugati Rendelkezés tiltotta meg a rabszolgaságot. Picit eltérő a színezése New Yorknak és New Jersey-nek: ezekben az államokban 1799-től illetve 1804-től vezették ki a rabszolgasát intézményét. A sötétzöld színnel jelölt területeken a mexikói illetve a brit kormány törölte el a rabszolgaságot, világoszölddel jelölt területeken a kongresszus 1861-62-ben, a sárga szín különböző árnyalatai által jelölt területeken illetve a rózsaszín részeken az Emancipációs Rendelkezés, míg a piros államokban a 13-ik alkotmánykiegészítés szűntette meg azt.
3. A Missouri Megállapodás
A következő komolyabb törvény, amelyik a rabszolgatartásról szólt, a már a nevében is kompromisszum 1820-as Missouri Kompromisszum volt. Ekkorra már egyre jobban ért a feszültség Észak és Dél között, bár még nem indult meg az abolicionista mozgalom, amelyik azt tűzte ki célul, hogy az Államok egész területén szűnjön meg a rabszolgatartás. Missouri területére rengetegen költöztek fel délről, akik rabszolgatartók voltak, így amikor az területen lakók az állami státuszt igényelték, rabszolgatartó államként tették azt. Igen ám, de 1819-ben a New York-i James Tallmadge képviselő olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amelyik megtiltotta volna az újonnan belépő államoknak, hogy rabszolgatartó államok legyenek (sőt, kikötötte volna, hogy mindazok a rabszolgák, akiket a tulajdonosaik Missouri területére vittek, 25 éves korukban automatikusan szabaduljanak fel)! [2]
Az egyre jobban benépesedő északi államok az alsóházban többségben voltak, ám az amerikai törvényhozás kétkamarás, és ahhoz, hogy egy törvényjavaslat törvénnyé váljon, mindkét háznak azt el kellett fogadnia. Az alkotmány alapján viszont a szenátusba minden egyes államnak két tagot van joga delegálni, attól függetlenül, hány képviselővel bírnak; így két szenátora van a ma 26 képviselőt delegáló New Yorknak, két szenátora van az 52 képviselőt delegáló Kaliforniának, és két szenátora van a ma már 2 képviselőt delegáló Montanának is, bár nekik 1993-tól 2023-ig csak egy képviselői hely jutott alacsony népességük okán. Alaszkának viszont mai napig csak egy képviselői helye van a két szenátori szék mellett. Így volt ez régen is tehát; a déli államok ragaszkodtak ahhoz, hogy ha már az alsóházban kisebbségbe is kerültek, legalább a felsőházban továbbra is fennmaradjon az egyensúlyi helyzet.
Az eredmény egy újabb megállapodás lett, hiszen a vita valójában nem a feketebőrűek jogairól vagy morális dilemmákról, hanem politikai befolyásról szólt. Sem az északiak nem akartak versenyezni az ingyenes munkaerővel, sem a déliek nem akarták a rabszolgáikat megfizetni, fizetés hiányában pedig elveszíteni. Így végül Jesse B. Thomas szenátor javaslatát fogadta el a kongresszus, amelyik „örökre” megtiltotta az északi szélesség 36 fokának 30-ik percétől északra eső területeken a rabszolgaságot Missouri határain kívül (azaz magában Missouri államban nem). Bár jóval több területet érintett ez északon, mint délen, a déliek mégis elfogadták, hiszen Arkansas területén még volt lehetőség új államokat létrehozni, a mai Kansas, Nebraska, Dakota, Colorado, Wyoming és Montana államokat meg nagyjából sivatagnak nézte mindenki (ekkor még nem voltak ismertek a föld alatti vízkészletek).
Talán ennek a megállapodásnak a nem számított következménye volt az is, hogy az északi politikusok képmutató és megalkuvó magatartásának eredményeképpen az Államok északi területén szárba szökkent az abolicionista mozgalom, és a rabszolgatartás-ellenes választók egyre harcosabb képviselőket és szenátorokat választottak a kongresszusba. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy mikor fog robbanni a belső ellentétektől feszített államszövetség.
4. Az 1850-es megállapodás
Az abolicionista (az abolish, azaz, ’eltörölni’, mármint, a rabszolgaságot eltörölni szóból) törekvések az 1830-as évektől kezdve egyre erőteljesebbekké váltak Északon. Bár szokás az abolicionista mozgalom kezdetét 1831-re tenni, amikor is William Lloyd Garrison megjelentette a The Liberator (A felszabadító) névre elkeresztelt újságját, amelyik aztán 1865-ig, a rabszolgasát eltörléséig folyamatosan meg is jelent, ám a rabszolgaság-ellenes érzelmek több évszázadra nyúlnak vissza, főleg a pennsylvaniai kvékerek körében. Előtérbe viszont csak a Missouri-megállapodás után került. Ekkorra már, legalábbis elvben, szinte minden északi a rabszolgaság eltörlése mellett volt, és olyanok is voltak, főleg az abolicionisták között, akik az Egysült Államok történetét egy rabszolgatartó Dél és egy szabad Észak párhuzamos történeteként látták (helyesen), sőt, odáig mentek, hogy azt véleményezték (helytelenül), hogy a Dél áll két sikeres és több sikertelen elnökkel szemben elkövetett merénylet mögött; akik azt alították, hogy a Dél az egész államszövetségre ki akarja terjeszteni rabszolgatartó uralmát, emiatt szándékosan okoztak titkosügynökeik révén gazdasági nehézségeket, és akik az 1846-48-as amerikai-mexikói háború után annak az összeesküvés-elméletnek adtak hangot, hogy azt a déliek direkt azért provokálták ki, hogy kiterjesszék rabszolgatartó birodalmukat Texasra és egyéb, Mexikótól elcsatolt területekre is. Noha ezek a nézetek a közgondolkodásba nem terjedtek át, ám jelen voltak marginálisan a közbeszédben. Az abolicionisták által szorgalmazott azonnali rabszolga-felszabadítást az északi politikusok is elvetették, sőt, több északi politikai vezető is (Stephen Douglass, John C. Frémont, vagy a későbbi elnök, Ulysess S. Grant) morális fennakadás nélkül házasodtak be gazdag (és rabszolgatartó) déli családokba. Észak és Dél állandó vitájában (a Kansas-Nebraska-törvény idején) felszámolta magát a korábban több elnököt is adó Whig párt, és új pártok jelentek meg, a Free Soil (Szabad Föld) párt például kifejezetten azon agenda mentén szerveződött, hogy megakadályozza a rabszolgatartás további terjedését az államok területén belül. A megosztottságot jól mutatja, hogy a 31-ik kongresszusnak csak a 63-ik nekifutásra sikerült Speakert választania. Ekkorra a déli kongresszusi képviselők már önálló, déli kongresszus összehívásán gondolkodtak, minél erőteljesebb volt az északiak rabszolga-ellenessége, annál inkább az elszakadáson gondolkodtak a déliek. Ekkorra törölték el a franciák és az angolok is saját megmaradt észak-amerikai gyarmataikon a rabszolgatartást, míg Spanyolország ezt a XIX. század kezdetén megtette már. A rabszolgatartó államok kisebbségbe kerültek. Viszont a válságot nem ez robbantotta ki, hanem az, hogy… aranyat találtak Kaliforniában.
Önmagában a problémát nem az arany megléte jelentette, hanem az, hogy az aranyban gazdag Kalifornia gyorsan megszervezte magát (a lakossága villámgyorsan elérte azt a számot, ami önálló állammá váláshoz szükséges volt), s szabad államként kívánt csatlakozni az Államokhoz, ami megdöbbentette a délieket; hiszen Kalifornia, legalábbis részben, a Missouri-határvonal alatt volt található. A kongresszus déli államai nem is akarták ratifikálni a csatlakozási kérelmet emiatt; hiszen így a szabad államok mindkét házban többségbe tudtak volna kerülni. Végül Henry Clay javasolt egy olyan megegyezést, amelyik kielégítette mindenki igényeit; Kalifornia szabad államként csatlakozhatott, Texas állam adósságait a szövetségi állam átvállalta, az újonnan belépő tagállamok maguk dönthették el, hogy szabad vagy rabszolgatartó államként kívánnak-e csatlakozni; illetve, megerősítették a szökött rabszolgák megbüntetésére vonatkozó törvényeket. Az 1793-as Fugitive Slace Act 1850-es megerősítése után indult meg a „földalatti vasút”, amely a Délről rabszolgák tömegeit szabadította ki. A rabszolgaság-ellenes mozgalom újabb löketet kapott nem csak a szökött rabszolgának és polgárjogi harcosnak, kiváló szónok Frederick Douglass-nek, de Mrs. Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regényének köszönhetően is.
5. A Kansas–Nebraska-törvény
Az 1850-es kompromisszum után mindössze négy évvel újra kellett tárgyalni Észak és Dél el nem múló vitáját. Minthogy 1852-ben elhunyt a Whig párt két jeles képviselője, Henry Clay és Daniel Webster is, és bár az 1848-as választást még megnyerték, ám az ’52-eset már elbukták; nem volt senki és semmi, ami egyben tudta volna őket tartani. Az ‘52-es választáson az anti-abolicionista északi demokrata Franklin Pierce-et választották meg, akinek az elnöksége arról szólt, hogyan tudná egyben tartani az Egyesült Államokat, akkori szóhasználattal, az uniót; és akinek az elnöksége idején a korábbi megegyezéseket gyakorlatilag felmondták a Kansas–Nebraska-törvénnyel.
A Minnesota területtől nyugatra lévő, az eredeti Louisiana-vásárlás legészakibb és legnyugatibb részének számító terület a bennszülötteknek, azaz, akkori szóhasználattal élve, az indiánoknak volt fenntartva. Ez azt is jelenti, hogy bár északi terület volt, nem számított az északiak területének: egyálalán nem volt senkié, szabadon hagyták. (Mint írtam, az akkori időkben úgy gondolták, hogy ez a terület gyakorlatilag sivatag, nincsenek sem fák, sem nagyobb folyók, „préri élelem és víz nélkül”, ahogy egy akkori szenátor mondta.) Stephen A. Douglas szenátor viszont (vele később Abraham Lincoln több választási vitában is részt vett, és ezáltal országos hírnévre tett szert) már régóta be akarta vonni ezt a területet az unió területébe, fehér bőrű telepesek számára látott kiváló lehetőséget. Ráadásul az Illinois Central vasúttársaság egyik vezetőjeként azt remélte, hogy az interkontinentális vasút Chicagon keresztül északon tud majd vezetni, s így a környékbeli földjei felértékelődtek volna. Douglas törvénytervezetében mindössze annyi szerepelt, megkerülve a kérdést, hogy ezen területek lakói később, akárhogy is döntsenek, vagy rabszolgatartó, vagy szabad államként léphetnek majd be az unió tagjai közé.
A déliek viszont ragaszkodtak az 1850-es egyezséghez, miszerint, legyen írásba foglalva, hogy az új államok maguk dönthetnek státuszukról. Douglasnak mi se kellett több: beleírta a tervezetbe, hogy a Missouri megállapodás hatályát vesztette, és két területre bontotta a korábban az őslakók számára fenntartott területet, Kansasra és Nebraskára. A déliek teljes mértékben, az északiak fele-fele arányban támogatták a javaslatot, így azt a kongresszus elfogadta, Pierce elnök pedig hatályba léptette. Douglas úgy gondolta, hogy az ide települők úgyis mint szabad állam fogják a csatlakozási kérelmüket benyújtani, de arra nem számított, hogy a szándékosan nyitva hagyott rabszolgaság-kérdés mekkora ellenállást fog kiváltani az abolicionistákból.
Akkorát, hogy távollétében annyi, őt ábrázoló szalmabábot égettek el, hogy maga Douglas is azon viccelődött, hogy beutazhatná az egész országot úgy, hogy esténként az út kizárólag a saját lángoszlopai fényétől lett volna megvilágítva. A Free Soiler párt tagjai a szándékosan nyitva hagyott kérdést a korábbi megegyezések megszentségtelenítéseként értékelték, és nagyjából ekkorra lett világos Abraham Lincoln számára is, hogy az uniót a széteséstől nem lehet megmenteni, kizárólag akkor, ha az egész országban eltörlik a rabszolgaság intézményét. A Whig párt maradéka, a Free Soilerek és az északi demokraták (Andrew Jackson egykori pártja) létrehozták a második republikánus pártot (az első Thomas Jefferson demokrata-republikánus pártja volt, amelyből előbb a republikánusok váltak ki 1824-ben, majd a demokraták 1828-ban, és amelyik 1834-re szűnt meg teljesen), amelyik a rabszolgatartás eltörlését tűzte ki elsődleges célul. „Free labor, free soil, free men” volt a párt jelszava: „Szabad munka, szabad föld, szabad emberek.” Ennek a pártnak lett első megválasztott elnöke 1861-től Abraham Lincoln.
6. John J. Crittenden kísérlete a megegyezésre
Amint 1860-ban Lincoln meg lett választva (egy négy-résztvevős versenyben, ahol mindhárom riválisa tudott nyerni legalább egy államot, a szavazatok alig 40 százalékával), a déliek úgy érezték, itt a vég, Lincoln ki fogja hirdetni az emancipációt (amit a polgárháború idején ténylegesen meg is tett), annak ellenére, hogy Lincoln mérsékeltnek számított a pártján belül, és mindössze annyi volt a rabszolgasággal kapcsolatos véleménye, hogy az újonnan belépő államoknak mind szabad államokként kell belépniük [3]. A rabszolgatartó államból, Kentuckyból származó John J. Crittenden, akkor már a 70-ik életévén túl járó (és 1863-ban el is hunyt) többszörösen újraválasztott szenátor, korábban legfőbb ügyész, kormányzó, képviselő, újabb megegyezést sürgetett a belháború elkerülésére, gondolván, hogy ha korábban is sikerült egyben tartani az uniót, most se lehet abból baj. Ezt, a korábbi gyakorlattól eltérően, nem törvénykezéssel, hanem, hogy biztosítsa annak tartósságát, alkotmánykiegészítéssel kívánta elérni. Hat alkotmánykiegészítést és négy határozatot javasolt; tulajdonképpen a rabszolgatartók érdekeit próbálta képviselni.
A Missouri-vonalat meg kívánta hosszabbítani a Csendes-óceán partjáig, tehát egész Kaliforniára érvényesnek kívánta nyilvánítani; az alkotmány részévé tette volna a szökött rabszolgák felkutatását biztosító törvényeket és véglegessé tette volna azt, hogy a rabszolgák háromötödnyit érnek, s még azt is határozatba foglalta volna, hogy a fővárosban is továbbra is szabad maradjon a rabszolgatartás, addig, amíg a fővárost közrefogó két állam legalább egyikében (Maryland és Virginia, ekkoriban mindkettő rabszolgatartó állam) az. Eltiltotta volna továbbá a szövetségi államot attól, hogy az uniós államok területén lévő rabszolga-kereskedelmet korlátozza. Lincoln elnök szövetséges párttársait úgy instruálta, hogy eszükbe ne jusson ennek a javaslat-csomagnak az elfogadása, és a republikánus képviselők valóban blokkolták is a javaslatokat. Ezek után Florida, Mississippi, Alabama, Georgia és Dél-Karolina saját törvényhozásai kimondták, hogy elszakadnak az uniótól. Crittenden javára legyen mondva, hogy bár a rabszolgaság intézményét nem sikerült prezerválnia, ám hazautazva Kentuckyba minden befolyását latba vetette, hogy az állam ne szakadjon ki az unióból; ebben sikeres volt, mert bár az állam rabszolgatartó volt, s általában is jelentős volt a rabszolgatartást támogatók aránya, végül rabszolgaság-ellenes, unionista törvényhozás került hatalomra 1861-ben, akik nem léptek ki az államszövetségből; így aztán Lincoln 1863-as emancipációs proklamációja rájuk nem is vonatkozott. Kentuckyban a rabszolgaság végül a 13-ik alkotmánykiegészítéssel szűnt meg, Delaware állammal együtt, amelyik Kentuckyhoz hasonlóan rabszolgatartó államként unionista maradt. A polgárháború 1861. április 12-én kezdődött meg, amikor a dél-karolinai Fort Sumter katonai erődítményét lőni kezdték a déli katonák; mint tudjuk, a háború az északiak totális győzelmével és a rabszolgatartás felszámolásával végződött, Abraham Lincolnt pedig John Wilkes Booth, kevéssel annak újraválasztása és a déliek 1865. április 9-i kapitulációja után, 1865. április 14-én lelőtte. Az északiak ennek ellenére nem végezték ki sem a lázadók vezérét, Jefferson Daviest, aki még bíróság elé sem került, sem a déli csapatok fővezérét, Robert E. Lee-t, kizárólag azokat, akik bizonyíthatóan háborús bűnt követtek el.
Amennyiben a 45-ös számú idióta szerint tárgyalásokkal és kompromisszumokkal el lehetett volna kerülni a polgárháborút, akkor jelzem, hogy ezt megpróbálták; ha pedig Crittenden javaslatait elfogadta volna Lincoln, akkor mai napig legális lenne a rabszolgatartás; jó eséllyel az Egyesült Államok sem az első, sem a második világháborúba nem lép be, Hitler megválasztását megünneplik, a náci Németország megnyeri a második világháborút, az Államok nem győzi le a kommunista Szovjetuniót sem a hidegháborúban; ma a világon minden ember vagy fasiszta, vagy kommunista diktatúrában élne. 45, te idióta, menj a faszba, és menjen nyugodtan mindenki, aki szerint ő jó elnöke volt az Államoknak, vagy jó elnöke lehetne újra.
[1] Jeffersonról köztudomású, hogy több gyermeke is született Sally Hamingstől, akit 14 éves korától kezdve éveken át megerőszakolt, és akit láncra verve egy szuterénben tartott. Halálakor pedig, bár jelképesen több rabszolgáját is felszabadította (azért csak jelképesen, mert rossz gazdálkodása miatt adósságokba keveredett, és adósságai fejében, törlesztésképpen, ezeket a rabszolgákat már rég eladták másoknak), gyermekei anyjával nem tett így. Washingtonról pedig bár nem köztudomású, de attól még tény, hogy amikor Philadelphiában volt a Kongresszus, és ő is ott lakott, öthavonta és kéthetente cserélte több, mint száz rabszolgáját; hazaküldte őket Virginiába, és onnét újakat hozatott, ugyanis Pennsylvaniában törvény volt arról, hogy minden olyan rabszolga, aki több, mint hat hónapot az államban tölt, automatikusan felszabadíttatik.
[2] Magának Missourinak egyébként szabad államként kellett volna belépnie az államszövetségbe, hiszen az állam határai messze túlmentek az Ohio folyó határain, amelyet az Északnyugati Rendelkezés a rabszolgaság választóvonalaként kijelölt.
[3] A Kansas–Nebraska-törvény elfogadása után hozott a Legfelső Bíróság ítéletet Dred Scott ügyében, 1857-ben, miszerint, mivel a színesbőrűek közmegegyezés alapján nem tartoztak bele a Függetlenségi Nyilatkozatban foglalt „minden férfi egyformának lett teremtve” kitételébe, és mivel a rabszolgaság az alkotmány elfogadásakor bevett szokás volt, és mivel azóta sem hoztak törvényeket a rabszolgaság eltörlése érdekében, így minden, a rabszolgaságot korlátozó törvényt semmisnek kell tekinteni, és a fekete bőrű emberek mindössze „kereskedelmi termék”-ek. Az ítélet feltüzelte az északiakat, és a republikánus párt javára billentette el a mérleget az 1860-as választáson.